Született:
1913. november 7.
Mondovi, Algéria
Elhunyt:
1960. január 4.
(46 évesen)
Villeblevin, Franciaország
Nemzetiség:
francia
Idézetek:
116 idézet
(mutast őket)
Rövid információ a szerzőről:
Apai felmenői Algéria első francia telepesei közé tartoztak, Bordeaux vidékéről költöztek Észak-Afrikába. Apját egyéves korában veszítette el: Lucien Camus-t az első világháború kitörésekor azonnal besorozták, s a Marne-i csatában szerzett súlyos fejsérülésébe hamarosan belehalt. Apjáról csak egy fénykép és egy annál jelentőségteljesebb anekdota maradt fenn: az undor, amit egy halálos ítélet végrehajtásának megtekintése ébresztett benne.
Zsarnoki természetű nagyanyja mielőbb pénzkeresetre kívánta fogni a gyermeket, de tanítója, Louis Germain felismerve tehetségét, külön foglalkozott vele, legyőzte a nagymama ellenállását, és ösztöndíjpályázatokra nevezte be kiváló diákját. Camus ettől kezdve naponta ingázott Belcourt szegényes világa és az iskola polgári légköre között, ahol osztálytársai előtt eltitkolta származását, szégyellve analfabéta és hallás- illetve beszédgyenge édesanyját.
1934-ben, 21 évesen (ahogy nagykorú lett) elvette a 19 éves csinos és extravagáns Simone Hié-t, egy barátja ex-jegyesét. Camus rövid szövegeket írt Simone-nak ifjúságáról, amit egy kis kötetbe foglalt össze: L’Envers et l’Endroit (Színe és visszája, 1937-ben jelent meg).
Első írásai 1932-ben a Sud című folyóiratban jelentek meg. Az első kettő Verlaine-ről és Jehan Rictus-ről készült, a harmadikban Bergson utolsó nagy vallás-és erkölcsfilozófiai munkája fölött érzett csalódottságának ad hangot. A negyedik, zenéről szóló esszéje Nietzschéről és Schopenhauerről írott disszertációjának átalakított változata volt. Ifjúságában Nietzsche mellett döntő hatással volt rá Dosztojevszkij és Melville.
Első könyve, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény (1937), majd az 1939-ben megjelent Noces (Nász) című esszékötet Franciaországban gyakorlatilag ismeretlenek maradtak, noha Gide és Montherlant is felfigyeltek a szerzőre.
1938 szeptemberében talált rá arra a tevékenységi formára, ami hosszú időre munkásságának legfontosabb terepe lett: az újságírás és a szerkesztés. Ekkor ismerkedett meg Pascal Piával, élete egyik legfontosabb barátjával, akit az abszurd ember megtestesülésének tekintett.
Camus 1957. december 10-én irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átvételekor a következőképpen magyarázta a művész, az író, az értelmiségi feladatát: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …"
December 12-én, stockholmi egyetemi előadására menet az írót provokáció érte: egy algériai diák számon kérte rajta, hogy miért nem hallatja szavát Franciaország és Algéria véres háborújában. A támadás Camus-t, aki maga is „feketelábú” volt, érzékenyen érintette. 1958-ban Actuelles III címen újraközölte Algériával kapcsolatos írásait, később De Gaulle tábornokkal folytattak eszmecserét Algéria függetlenségének kérdéséről.
1960. január 4-én Camus és Michel Gallimard egy Facel Vega FV3 típusú sportkocsiban utaztak vissza Párizsba, amikor délután két óra előtt, Petit-Villeblevin-nél halálos kimenetelű balesetet szenvedtek.
Camus a Le Premier Homme című önéletrajzi regényen dolgozott, amelyben gyerekkoráról és korai fiatalságáról mesél. A regény halála után 1994-ben fragmentumként (befejezetlen műalkotás) jelent meg.
Aláírás:
Bővebb információk a szerzőről:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Albert_Camus