„ Messze a kéklő hegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem! ”

„ Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz. ”

„ Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül. ”

„ Homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát. ”

„ A jó barátok messze elkerülnek,
olyanok ők, mint legtöbb jó barát,
napraforgók, a nap felé mosolygók,
s búval-teltnek mondnak jójszakát. ”

„ Az élet arca nem mindig nevet,
bús könnyek szántják sokszor, és a múlt
gyötörni jár még, az ég is borult,
ha visszapillant rája néhanap. ”

„ Minden kis elszállott percet bánok,
amelyben nem fogtalak átkarolva. ”

„ Én nem tudom, ki győz e viadalban,
hogy győztes-e, ki fent áll a magasban,
s hogy elbukott-e mind, ki lent a mélyben,
sárban taposva nyög nagy szenvedésben,
és nem tudom, kit illet a gyalázat,
gyalázatos-e, akit meggyaláztak,
avagy a kéz az, amely fojtogat?
Lázongó szívvel hordom sorsomat! ”

„ Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem se mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat,
ott bent a szívben, önmagának! ”

„ Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat, soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént. ”

„ Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás,
amely megőriz téged. ”

„ Én nem tudok semmi merészet,
az én hadakozásom csak ennyi,
akárha egy Óceán medrét
üresre akarnám kimerni. ”

„ Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál,
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul. ”

„ Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla. ”

„ Tudhatjuk-e, mit érlel számunkra a holnap? Mi közeledik felénk, amely lesújthat ránk, vagy magasba emelhet bennünket, mit tudhatunk a jövőről, mikor az egész mai életünk egy szakadatlan, nagy bizonytalanság. ”

„ Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda! ”

„ Titokzatos burokban élsz,
akár a lepke télen át,
amit belőled láthatok,
gubóba szőtt külső ruhád. ”

„ Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek. ”

„ Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még? ”

„ Ha nem etetnélek, éhen is vesznél,
ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
mikor kis ajkad sírásra lázad;
ha szívem írt nem lelne rája,
úgy ami fáj, csak fájna, fájna. ”

„ Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű. ”

„ Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én. ”