„ Az ember sohasem tűzi homlokára minden gondolatát, nem kiáltja világgá mindazt, ami megfordul a fejében, hiszen akkor egész életében járna a szája, és környezete elátkozná őt összeférhetetlensége miatt. Te is, én is csak az őszinte szóból érthetünk, úgy, hogy közben a lényeget sem hallgatjuk el egymás előtt, vagy nem hamisítjuk meg, akkor sem, ha úgy látszólag könnyebb lenne az egyezség... ”

„ Micsoda mámorító lehet ajándék-szárnyakon vitorlázni! Ha most elhalmoznának téged mindenféle jóval, előnnyel és társadalmi hízelkedéssel, vajon hogyan ítélnéd meg saját emberi helyedet és értékedet? Nem kötne-e le a számtalan apró figyelmesség, az ingyen autó, a nagy lakás, a biztos kaja, a tálcán kínált kényelem? Végül a józan eszed is elhitetné veled, hogy mindezeket nem gyengeségeidért osztogatták, ellenkezőleg... Lassan kialszik az önvizsgálat ébersége, a tűz, amely minket edzene, de hagyjuk elsenyvedni, mert perzselése kényelmetlen, és füstöt, pernyét szór a lángja. ”

„ Amit te ijesztőnek látsz az én önítéletemben, az csakis a felhalmozódott tapasztalat értéke és rutinja. Ebben pedig csak annyi az én érdemem, hogy mindig, bármilyen körülmények között hajlandó voltam tanulni az élettől, a kritikus helyzetekből, s mesterségem révén olyan gyakorlatra tettem szert a türelemben, mely bizonyos átlagszintnél jóval magasabb. ”

„ Milyen hát az a szerelem, amely szétporlik a nyelv gátjain? Milyen az a viharos hullám, mely szűkölő kutyaként vonul vissza az első összecsapáskor? Milyen íratlan törvény marasztalhat téged az egyik, engem pedig a másik parton, amikor mind a ketten úszni akarunk? Hát persze: kedveljük partjainkat! Te mondjuk a fűzfáid és a síkságod miatt, én talán a virágzó pityókaföldekért és a kukoricáért... De milyen hidat építsünk közéjük? Szerintem - erőset, tartósat. Hogy azon átkelve mindketten otthon érezhessük magunkat bármely parton. Hogy ne bántsa büszkeségünk, ha egyenlő módon birtokba vesszük egymás világát, de nem mint a győző vagy a legyőzött, hanem egyenlő felekként. És büszkén arra, hogy sok-sok kortársunkkal ellentétben mi szabadabban lélegzünk. Csalogassuk be egymást kedvenc búvóhelyeinkre, ismerjük meg gyermekkorunk minden zegét-zugát, járjuk be a nyelvek bozótját, s ha majd gyermekeink is lennének, ne ejtsük őket váratlan csapdába, hogy - nosza, válasszatok! Legyen természetes világuk a folyó mindkét partja, s tudjanak önfeledten játszadozni azon a kő- vagy acélhídon, mely nemcsak érettük, de az időnek is készül. ”

„ Én például úgy szeretnék vállalni egy emberi kapcsolatot, hogy közben maradhassak, ami vagyok. Úgy szeretnék vállalni egy emberi kapcsolatot, hogy abban társam is világosan lássa kiszabott helyemet és szerepemet. ”

„ Ne hidd, hogy az állatkerti vadak mind egy szálig gyűlölik ketrecüket, csak azért, mert rács van rajta. Van, amelyik beleszámítja sorsába a biztos és elégséges napi étkezések rendjét, kényelmét, a nézősereg millió kedveskedését, a mindig ugyanott felkelő napot, a sűrűn kitakarított vackot, és ezért belenyugszik a rácsba is... Időnként feltörő dühe talán olyan lelkiállapotból búvik elő, amilyen nálunk, embereknél a részegség. ”

„ Milyenek a szülők? Bizonyos mértékig kivétel nélkül elfogultak, gyermekeik oldaláról látják a világot, (...) saját magukat próbálják meghosszabbítani gyermekük által, hogy amikor már jobbára pontot tettek életük végére, nyugodt szívvel elmondhassák: az én vérem igenis tovább folytatódik. Ez pedig nemhogy kizárná, hanem egyenesen magába foglalja az önzést... ”

„ Szabad vagyok a választásra, szüleimnek letudva az, amivel tartozom nekik, amiért fölneveltek, etettek, ruháztattak, iskolába-egyetemre járattak... Betöltöttem az álmukat: okleveles művész lett a lányuk. De mihez kezdek ezután? Ha tovább játszom ezt a szerepet, akkor minden kezdődik elölről... Szakítani kellene, erő kellene, éltető levegő, bátorság... (...) Talán most ki tudnám vívni függetlenségemet, ahogy azt már gyermekkoromban annyira szerettem volna, amikor mindent szigorúan előírtak: mit játszom, kivel állok szóba a gyermekek közül, hánykor fekszem, mennyit tanulok, reggel vagy este iszom-e meg a csupor tejet, ki kísér haza a tánciskolából, milyen ruhát varrnak nekem... És ez így ment mindenben, a végtelenségig. Szófogadó kis rabszolga voltam, aki csak néha lázadt föl, akkor is nyafogva, akár a beteg macska, mely állatot különben szívből utálok. De most ennek szeretnék véget vetni, felnőttségem jogán. Hogy valóban szembenézhessek azokkal az akadályokkal. ”