„ Kint az éjszaka leplébe burkolva, mely fekete, mint a sír, bármilyen Istenek is vigyázzák legyőzhetetlen lelkemet, megköszönöm nekik. Az események kegyetlen hullámverésébe keveredve az arcizmom sem rezdült, nem sírtam fel hangosan. A véletlen husángjaitól véres a fejem, de meg nem hunyászkodom. A harag és a könny díszletei mögött átdereng az árnyak ködös foltja. A harag és könny birodalmában derengő árnyak iszonyata az ópium. Az évek fenyegető vonulása, a vágyak és a kényszerek szorítása sem gyengített el. Nem számít, mennyire keskeny a kapu, hogy milyen súlyos büntetésekkel van teleróva végzetem pergamenje, én vagyok a Sorsom Ura, Lelkem Kapitánya. ”

„ Nem baj, ha szűk a kapu,
S a tekercs bármit ró ki rám,
Magam vagyok a sorsom ura,
Lelkem hajóján kapitány. ”

„ Az éjből, mely úgy hull felém,
Mint földtekére zord pokol,
Minden istent csak áldok én
Lelkemért, mely meg nem hajol. ”