„ Sokféle dicsőség lehet az életben, de mind kisebb értékű annál az egynél, amely a gyermeki hit és merész álmodozás örökös megőrzését jelenti. (...) Ostobaságból és hiúságból (...) elhagyjuk gyermekkorunk álmait, melyeket áttetsző gyémántokként hozunk magunkkal az ismeretlenségből. Mindenki ilyen ragyogó, tiszta gyémántot hoz magával, mely később gazdaggá tehetné őt, s ekként gazdag lenne a világ is. De a gyémánt látszatra egyszerű, könnyen hihetjük, hogy mihaszna üvegdarabkával játszadoztunk, különösen azért, mert az emberek valaha elkezdték gyűjteni a színes kacatokat, melyek gyönyörködtetik a szemet tarkaságukkal, s emiatt értékesebbnek tetszenek. Mihelyt mások kezében ilyet látunk, szégyelljük színtelen játékszerünket, eldobjuk, és igyekszünk, hogy nekünk is olyan tulajdonunk legyen, mint a többinek. Sok idő eltelik, míg rádöbbenünk, milyen értéket szórtunk el. ”

„ A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét.  ”

„ Tudod, nem is hittem volna, hogy ennyire beletörődöm. A vakságomba. Mert látok. Jobban látok mindent, mint régen, amikor még megvolt a szemem világa. A hangok meg az illatok képpé válnak. És minden, amire emlékszem, megszépül. ”

„ Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van. ”

„ Az ember ne sajnálja azt, ahogyan élt. Minden a javára volt, ha túlélte. ”

„ A féltékenység elmeháborító, és gonosz tettekre késztet. A féltékenység pusztításra éhes, mint a telhetetlen fenevad, csillapíthatatlan, mint dagályban a tenger, sötétben tartja a kedélyt, félelembe taszítja a lelket, gyilkos gondolatokat szül, igazságtalanná és gyanakvóvá, hitetlenné és alantassá teszi az embert. ”

„ Ne kergess álmot, mert azzal nem oldod meg a helyzetedet, csak keserűséget élesztgetsz szívedben, mert elfog a türelmetlenség. (...) A  fantáziálás: menekülés a valóság elől. ”

„ Az ember mindenhová elér, mindent kikutat. Ott akar lenni mindenhol. Hegyen, tengeren, lakatlan szigeten, az űrben a csillagok között. Most már felszállnak a Holdra. De azért, ha kinn ülsz a küszöbön, a sötétedő ég alatt, mégiscsak azt érzed, hogy kicsiny vagy, parányi, semmiség. ”

„ Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderűsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. (...) Szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés. ”