Hiába ért valamit az eszével az ember. Addig, amíg át nem éli, míg a saját bőrén nem érzékeli, nem tud semmit.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Mindig képes az ember a változásra. Néha könnyedén, néha belátással, néha fogcsikorgatva, de képes rá.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Elég csak nyitott lélekkel figyelni a világra. Befelé meg elcsöndesedni. Mindenki remélheti, megérkeznek a válaszok.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Minden sóhajtásnak előzménye van, a sejtek, a vér, az izmok, a könnyek, a verejték mind a lélek szolgálatában állnak.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Egy ruhát én úgy mérek, annyi az értéke, amennyi a ráfordított idő, meg a figyelem, meg a gondolat, amivel a ruha készült. S így minden más.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Szing Kiao a hangyákat szánta, nem önmagát féltette. A hangyáknak épített hidat. A lényekkel foglalkozott, nem környezetvédelemmel. Mert akkor csak a maga kedvéért csinált volna mindent. A környezetvédelem rajtunk már nem segít. A hegyeket magukat kéne szeretnünk, a folyókat, a medvéket, a halakat, a rókákat, a fákat. Akkor még élhetnénk mi is. Fordítva nem megy. Ha azért szeretjük őket, hogy mi megmeneküljünk...

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót - induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat... Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon... És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba... Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ...

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Betegségről vagy semmit, vagy röviden.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

A mai generáció kifejezése a reménytelenség. A mi generációnk a háború után volt fiatal, amikor az egész világ romokban hevert, mi pedig abban éltünk, hogy föl kell és föl lehet építeni. És ez reményt adott. A mai gyerekek a készbe jönnek, és az az érzésük, hogy azonnal mindent meg kell kapniuk. (...) Mi annak idején úgy éreztük, hogy valamit valamiért. Ha valamit akarok, akkor tennem is kell érte. Ma ez az érzés egyre inkább fakul. Akarom és kész.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak... mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet... Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat belőled, de nem is keveset. Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Idővel te ülsz ki az arcodra. A gondolataid, az érzelmeid, a bánatod, a sérelmeid, a vágyaid, minden, amin átmész.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

"Önálló élet reménye nélkül élni" annak, aki szerette, megszokta és jól használta az önállóságát - több, mint változás. Legnemesebb tulajdonságainkat kell előhívni magunkból, hogy el tudjuk fogadni ezt az élethelyzetet.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Hová tűnik a fájdalom? Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc tört része alatt elhatalmasodni rajtunk? Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni?

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Elindult a vonat, mit is tehet ilyenkor az utazó... Áll a vonatablakban, szeretet önti el és szomorúság. Az utazásnak számomra mindig is ez volt a legszertartásosabb pillanata: elhagyni a várost... Elhagyni kicsit az életet.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Ezt herdáljuk. A fákat, a vizeket, az állatokat. Akiktől mindig csak kapunk. S akiket a végsőkig kizsigerelünk.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Tudod, akiben sok kapu van nyitva, abba több jó és több rossz is besétál. És csak az idő hozza meg, hogy válogatni tudj. A felnőttség tanulása nem könnyű senkinek.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Amit megtehetsz, tedd meg. Én egy picit erőszakolom magam, ha nincs is kedvem. Aztán megjön.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Különös dolog az adás képessége. Megtanít arra, hogy a tárgyak és a szeretet osztogatható kincsek. Minél több emberhez vándorolnak, nem kevesebb lesz belőlük, hanem több.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken... és tudni, hogy ez így is marad.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

A gyerekeket a szüleik nevelik. A nagymamájuk és a nagypapájuk meg szereti őket.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Van a történelem.
És van az ember...
És dönt. Még ha belehal is.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Istenem, segítsd elfogadnom azt, ami megváltoztathatatlan. És bátoríts, hogy változtassak azon, amin tudok. Végül add, hogy ezt a két vágyat össze ne keverjem.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat...
- Gyémánt? – néztem rá.
- A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

- Van a szenvedésnek értelme?
- Van.
- És mi az?
- Kinyílik a szívünk.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek. (...) Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás

Gyökerek nélkül elpusztul a növény. - Hogy maradhatna meg gyökerei nélkül az ember...

pont 0 kedvenc 0 hozzászólás