„ Nézd: ez a fátyolos szem csak sírni tanult
S most halálos boldogságában is csak
könnyel van tele.
Elemészt engem imádott ajkad részeg illata,
De mást nem akarok már:
hadd pusztítson el a rám zuhanó gyönyör. ”

„ Hűtlen kedves!
miért nem szóltál? Szép lassan
csöndben óvatosan lehurkoltam volna
kezemről az ezüstfonalat - hogy ne fájjon
ha majd le akarsz szakadni rólam. ”

„ De most már itt vagy! Mióta drága
karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod
elöntött heves áramával. Már nem sokarcú
képzelet: felcsendült valóság vagy!
S úgy megráztál, mint diadalmas dallam
megrázza a hangszer boldog húrjait. ”

„ Mert voltál: a világ értelme is megváltozott.
Üres szavakban te vagy a tartalom.
Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.
S a feneketlen égbolton
te vagy a biztos pont
hová értelmetlen életemet kapcsolom. ”