Az idő, ez a szavábavághatatlan, elnyűhetetlen, lelőhetetlen, elviselhetetlen patak csak folydogál, csepeg, totyog, (...) mert ennek a végtelenfejű és pillanattestű állatnak mindegy, hogy élünk-e vagy épp halunk, mindegy, hogy ki kivel van, csak bandukol, nem tudni, merre, előre vagy hátra vagy körbe vagy helyben, csak az biztos, hogy rajtunk, úgyhogy már mindannyian annyira utáljuk, mint a saját lábszagunkat, nem tudunk előle megszökni, se elbújni, meglépni, hozzánk van kötözve és szaga is van neki, büdös időszaga van, régi boroknak és befőtteknek van csak hasonló, néha megolvad, mint a sajt, néha kemény, mint a bakancs orra, nem baj, ez az idő is jó lesz, ha már nekünk jutott ez a juhtúrónyi idő.