Mikor még éltem, azt hittem, ahogyan ti is, hogy az idő legalább annyira valóságos és kézzel fogható, mint én magam, vagy valószínűleg még inkább. Azt mondtam, "egy óra", mintha csak látnám, és "hétfő", mintha ott lenne valahol a térképen. Siettem percről percre, napról napra, évről évre, mintha valóban egyik helyről a másikra haladnék. Mint mindenki más, én is egy házban éltem, amely a másodpercek és a percek, a hétvégék és az újesztendők tégláiból állt, és sohasem hagytam el, míg meg nem haltam, mert nem volt más kijárat. Most már tudom, hogy nyugodtan ki-be sétálhattam volna a falakon.