Ismerik a megcsömörlöttek borzalmas, éneklő hangját: már lááááttam. Én a szó szoros értelmében mindent láttam már, de ami a legrosszabb, amitől az ember legszívesebben főbe lőné magát, a következő: a másodlagos élmény mindig jobb. A kép élesebb, a látvány intenzívebb, a kamera látószöge és a kísérőzene olyan módon manipulálja az érzéseimet, amire a valóság többé már nem képes. Nem tudom, hogy ezen a ponton emberek vagyunk-e még: azok, akik olyanok, mint a többség, akik a tévén, a filmeken, és most már az interneten nőttek fel. Ha elárulnak bennünket, tudjuk, mit kell mondanunk. Ha a csődört, az észlényt, a hülyét akarjuk adni, tudjuk, mit kell mondanunk. Mindannyian ugyanabból a szamárfüles forgatókönyvből dolgozunk. Nagyon nehéz korszak annak, aki személy akar lenni, semmi egyéb, csak valódi, létező személy, és nem személyiségjegyek gyűjteménye, amelyeket egy végtelen számú figurát tartalmazó automatából választottunk ki.