A pódiumművész öröme és mámora a zene, mint ahogyan színészé a kigyúló lámpasor, a jelmez és a jellem, amelyet magára ölt, a zsúfolt nézőtér rámeredő tömege, s az előadás végén felcsattanó vastaps. Mert a közönség és a vastaps extázisa szenvedélybetegség: igazi művész soha nem gyógyul ki belőle, ám nélküle megtébolyul és elpusztul. Csak hódítani, varázsolni, érzékeket korbácsolni, lelkeket leigázni akar: ez az ő perverz gyönyöre.