A boldogság mindig elszökik. Mindig elmegy egészen addig, amíg nem hiszel abban, hogy megérdemled. Onnantól kezdve, hogy magától értetődően az életed részévé teszed, nem fog eltűnni. Nem is kell félned tőle. Onnantól kezdve majd megtanulod, hogy mindenkinek mást kell hoznia, másfajta boldogságot. Eufórikusat, minit, aprót, nagyot, felejthetetlent, vagy bármit... valami érdekeset, olyat, amit mindig hozzá fogsz kötni - a mosolyához, az arcához, a szemeihez. Senki máshoz, csak hozzá. Az már más dolog, hogy mindent csak megszabott ideig érezhetsz és élvezhetsz, na meg persze néha el kell engedni, hagyni, hogy menjen, nem ragaszkodni hozzá - ennél nehezebb lecke pedig bizony nincs.