„ A múlt sötét árnyékát féltem...
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve...
Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe. ”

„ Arcomon pír... hópuha angyalszárny érint... De mire ocsúdna megkövült lelkem - halandó valóság szaggatott árnyai - már kínbársonyt fonnak körém... S mire kóbor könnyeim fáklyái kihunynak, a végtelen üzeni: Ember! Ember maradsz. ”

„ Ádámok! Évák! Istenek!
Hagyjatok élni.
Hagyjatok...
Egyedül félni.
Egyedül...
élni. ”

„ Mondjam? Vagy hallgassak? A szomorú az, hogy így sincs mód a megismerésre. A megértetésre. A megértésre. Hiába minden, átalakulnak a gondolataink. Én ugyan ki akarom fejezni magam, szavakat közlök, megérted... de máris mást jelentenek. Neked is, másoknak is. Holnap már nekem is... ”

„ Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém. ”

„ Vasmarok szakít.
Rózsát, egy párat.
Szívembe tövist szúr.
Ezret vagy százat.
Fájdalmat tálal szerelem szakácsa,
ezredév távlatból múlik a hatása.
(...)
Vakítson végleg a feledés köde...
Ernyesszen vitorlát szerelem szele... ”

„ Szenvedéseim körfolyosóján:
révült önmagamba botlok.
Egymásnak esünk! Vívódunk:
csorbult tőreink csüggedten csendülnek. ”

„ Megkopott delfin vagyok sivatag közepén, minden kincsem cseppnyi sós víz - az utolsó könnyem -, mit érted hullajtok, hamvadó életem... ”

„ Hiányűr ölel,
vakká válok...
Semmisúlyt feszít
körém egy Látnok.
Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat
boldogságfaló cápákat láttat!
Nem látom tőlem
bennem az énem. ”

„ Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait. ”

„ Ezernyi titkod

bennem rejlik

számtalan szádon

ajkam fénylik

merész pillanat

téged szeretni

hiányod félni

s reménybe temetni... ”

„ Emlékpolip aszalt angyala fojtogat...
Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón.
Pörget. Letűnt múlt-masszát hajszolón.
Mint valami mínusz Isten. Rángat!
Tegnap-hóhérként emel új vádat. ”

„ Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben...
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd...
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd... ”

„ Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek -
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet. ”

„ Víz és por.
Csókolóznak egy pocsolya tetején.
Ölelkeznek, sárrá koldulva végzetük...
Arcukat egymás sarával kenik.
Álarcot akar hazug világuk. ”

„ Egyáltalán... Létezem? Néhol egy mély kátyú vagyok, néha kis rög, vagy némi por, ami a talpakra ragad. Vagy még ennyi sem. ”

„ A természet szerény, mert számunkra mindig annyit mutat magából, amennyit éppen látunk belőle. ”

„ Szeretsz és élsz,
emberként félsz.
Hallasz és látsz,
emberként vágysz. ”

„ Antivirtuális valóság-valóban, űrkréta korban - emberszaurusz énünk digitális kőbaltát markol... ”

„ Csillanó álompor, fényévnyi szép,
illanó Ámor, szétégni kész...
Szeret, vagy nem szeret?!
Nem itt a kérdés. ”

„ Magányból és könnyből, láncot fon a Bú...
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid...
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy... nem szeretsz... Kedvesem. ”

„ Emléke ragyogó, lobogó fáklya...
Villanó parázs volt, hatalmas máglya?
Feledés búja lesz holnapod ára,
hamuvá porlad el tegnapod vágya. ”

„ Tegnap, ma, holnap. Időtrió.
Vállalni őket? Acéldió.
Foggal-körömmel zúzom a Mát!
Keserű bele... penészt von rám.
Vágyom. A holnap ködfátyolát...
Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom.
Gyűlölöm. Félve ragadok új szálat.
Gombolyagból. Az életemből. ”

„ Múltad megkísért. ”

„ Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben...
Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem! ”

„ Lépő talpam tűbe téved,
időfonál éled bennem.
Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm. ”

„ Ha emléked éled
mit nem talál éned
s kivár a múlt,
de sivár és rút;
mert apad a kút... ”

„ S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját. ”

„ Álom-e?
A foszlány mi reménnyé ásítja lelkem?
Hallom-e?
A suttogó hangját?
Hiszem-e?
Árulón ismételt ragját? ”

„ Mint megannyi szirom, hull a sok pehely,
A világ koldulón ásít, míg telik a kehely.
Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón!
Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón!
S már elborít mindent a szűzies fátyol,
Csillogó csendjével fehéren gyászol. ”

„ Szőnyeggé szövöm idegszálaim.
Nyugalom-sziklát ráhelyezek.
Varázsigét suttog hús-szám...
Repülj, repülj... Szőnyeg, hozzám! ”

„ Ölelj, ölelj még! Karjaid számomra a Világmindenség határát jelentik. ”