„ Sebeztek százszor, nem sírtam, ha véreztem,
Felkeltem újra, ha új hajnalt éreztem.
Por és hamu, mi tűz volt a véremben,
Szóljon a vérző ima! ”

„ Minden, mi számított, elmúlt az életben,
Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen.
Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem,
Maradt a vérző ima! ”

„ Kellesz nekem, igazság szava...
Csillag vezet, és majd eljutok oda, ahol
Virágok élnek, s világok égnek...
És nincs még talán minden oda.

Repíts, álom, mondd el a választ,
Mely útra lép, aki helyesen választ? ”

„ Árnyékok égnek, holt-hideg fények,
Ha eljő az út vége, hol talál? ”

„ Valahol egyszer, álomban talán,
El nem sírt könnyeink taván,
Véget ér majd bús emlékezet,
Elfeledve a hosszú éveket.
Közös világunknak halk dalán,
Újra együtt, énekink szaván,
Sorolván sorsot, életet,
Mindent, mit mondanék neked. ”

„ Sebeink nem szűnnek meg fájni, égni,
nem enyhülnek, újulnak szenvedési.
Rég alva járunk, és némán vérzünk...
Hova tűnt régi dicsőségünk?
Ha mégegyszer, mégegyszer felvirradna
szabadságunk lehanyatlott napja!
Hej, ha Te, jó Urunk, meghallgatnád
a Te bujdosóidnak dalát. ”

„ Szép szemed mélyén a felkelő nap ragyog.
Homlokodon vannak fénytűző csillagok,
Gyúlatlan gyulladnak,
El sosem hervadnak,
Áldott a fény: tavaszt vár! ”

„ Sorsom akármerre mégyen,
Rólatok el nem felejtkezem,
Minden járáson-kelésen
Véletek lesz majd emlékezetem! ”

„ Járom az utat,
Az ismeretlen előttem,
Szép vitézemet
Kutatja szárnyaló énekem.
Ó, az én szívem mindig ilyen marad,
Őszinte, hűséges, szerelmes és szabad.
Ültünk zsongó tavaszkor
Nagy tölgy tövében,
Énekeltünk selymes fűben,
Madárka szívében.
Néztük a Napot,
És lelkünk megtelt vele,
Merítettünk kék vízből,
Hol csorog hegynek ere. ”