Nem tudta már, mi a magány, a kivetettség vagy láthatatlanság. A hold neki sápadt, a csillagok neki szikráztak, a szellő az ő tarkóját hűsítette, s a szájába illesztett fűszállal most már akkor zenélt, amikor csak kedve támadt. Nem volt többé magányos. Ő maga volt a magány, ami, akár egy hatalmas lélegzet, szerteáradt a földeken, s amit senki sem látott, és mégis mindenki érzett, amikor az életére gondolt.