A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy igazában mindenki egyedül van. Már ha egyszer magába nézett, és önmagára ismert, és szóba mert elegyedni azzal, aki benne van. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy hiszen sosincs, sose lesz, mert sosem volt egyedül.