Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.