Mi, férfiak valamiféle kétnyelvű, szinte azt mondhatnám, két-értelmű életet élünk. A nőkkel "szerelemről" "kötelességről", "jogról", "jóról", "rosszról", "szánalomról", "reményről" és más irracionális és érzelmi fogalmakról beszélünk, amelyek nem léteznek, és amelyeket csupán azért kellett kitalálni, hogy féken tartsuk a nők túláradó érzelmeit, de magunk között és könyveinkben egészen más szavakat, mondhatnám, egészen más nyelvet használunk. A "szerelemből" "előnyök elvárása" lesz, a "kötelességből" "szükségszerűség" vagy "alkalmasság", és a többi szavak is épp így átváltoznak. Mi több, a nőkkel úgy beszélünk, mintha kimondhatatlanul tisztelnénk nemüket (...), de a hátuk mögött úgy tekintjük őket, és úgy is beszélünk róluk - kivéve a nagyon fiatalokat -, mint akik alig többek egy "ész nélküli szervezetnél".