„ Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket. ”

„ Kevésnek tetszik, és sok, ha nem túlságosan is az. Szérűre megy a hangya, és megfogja egy kalász szakállát. Onnan a hangyabolyig tíz méter a távolság, húsz emberi lépésnél kevesebb. Ám aki a szakállat viszi, s ezt az utat bejárja, az a hangya, nem pedig az ember. ”

„ Én most olyan közelről látom a halált, hogy gyakran szeretném kinyújtani a karomat és visszalökni... azt látom mindenütt. Az úton eltaposott féreg, a lehulló falevél, egy fehér szál, amit valamelyik barátom szakállában észreveszek, a szívemet tépi, és fülembe kiáltja: itt van! ”

„ Senki sem érti, hogy mi a romantikus természet (...). Valami, ami a szépséget szolgálja, mint a paróka a tar fejen; vagy az elővigyázatosságot, mint álszakáll a szélhámoson. ”

„ A bajusz csakúgy, mint a szakáll (...) olyan, akár az igazság: földre tiporhatják, mégis feltámad újból. ”

„ Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. ”

„ A Mikulást szerettem, mert olyan nagy barátja az igaznak, a rossz gyermeket sem engedi mindjárt elvinni, hanem ad neki egy évet a javulásra, csodásan fehér szakállával és hajával pedig olyan roppant szentül néz ki. ”

„ Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zuzmó-szakállú aszkéta-fenyő. ”

„ Látjátok, feleim, szem`tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt. ”

„ - Ne keljünk fel innen soha többé. Csak ülünk majd, és ölelem a kezed. Kinő a szakállam, aztán kihullik a hajam, és mi csak ülünk, és öleljük egymást.
- De én közben elhízom. Csúnya, kövér, öreg nő leszek, és akkor nem akarsz ölelni.
- Sosem leszel öreg. És én mindig kívánni fogom az ölelésed.
- Jönnek majd szebb nők, fiatalabbak. Először csak lopva mersz rájuk sandítani, aztán utánuk fordulsz, aztán majd fölkelsz és itt hagysz engem.
- Soha nem kelek föl mellőled. Csak most ne menj el. ”

„ A férfi, aki a tengerre néz, egyszer csak meglátja az idő szakállas arcát, s tudja, az idő elmos mindent, ami volt. A szenvedő szíveket porrá morzsolja, s ha egy virág nyit ki a porból valahol, érezzük, hogy egy régi élet sírba vitt szerelme az. ”

„ Aki szakállal hordja a szemüveget,
Biztos nagy tudósa a léleknek,
S tudja jól, ha az imádott szempár nem mosolyog,
Jaj, a földre zuhannak a csillagok! ”

„ Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet. ”

„ A férfiaknak azért nő a szakálluk, hogy borotválkozzanak, azaz ne kelljen reggelit készíteniük. ”