Mai napig bennem él a kép, amint egy alig 10 éves kisfiú, akinek jobb lába hiányzott, vonszolja maga után halott édesanyját, de azt sem tudom elfelejteni, amint húscafatokat mosok le az arcomról, amik az alig száz méterre tőlem levő embercsoportba belecsapódó bomba eredményeként kerültek rám. Talán fel sem fogtam akkoriban, hogy mi is történik velem igazából. Néztem a vérben kúszó gyerekeket, néztem a rémült arccal rohanó anyákat, akik halott csecsemőket szorítanak mellkasukhoz, és néztem Azazit, amint könnyes szemmel, verítékben úszó karokkal próbálja meg amputálni egy alig 6 éves kislány lábát. Ez lenne a világ? – tettem fel magamban a kérdést.