„ Tegnap
még embercsíra,
holnap
már bebalzsamozott tetem
vagy hamu. ”

„ Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém s a messzi hála - ”

„ A gyermek nyugszik anyja méhén,
a hulla fekszik sírja mélyén -
oly egy a kezdet és a vég. ”

„ Nem a gyengék sírnak, Kai, hanem a nagyon erősek. ”

„ Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani. ”

„ Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszaérés. (...) A betegség neve: halálos unalom. ”

„ Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. ”

„ Azért, mert valaki nem sírja el magát lépten-nyomon, sőt, megpróbálja fonákjáról nézni a dolgokat, még nem lelketlen, szívtelen, cinikus, satöbbi! Sőt, ha néha átmossa magát humorral, még használ is az emberiségnek. Eggyel csökkenti a potenciális ámokfutók számát. ”

„ Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben. ”

„ Legyél boldog, még akkor is, ha sírni kell,
vigyorogj egyedül, hogyha nincs kivel.
Legyél boldog, még akkor is, ha nagyon fáj,
legyél boldog, még akkor is, ha nem muszáj. ”

„ Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után! ”

„ Ne halld a rosszat, és ne lásd a rosszat, ne alázd meg magad, s ne sóhajtozz és sírj! Ne szólj gonoszat, hogy te se halljál olyat! Ne nagyítsd fel mások hibáit, hogy a tieid se tűnjenek nagynak; ne kívánd mások megalázását, hogy ne lássák a te megaláztatásodat! ”

„ Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül. ”

„ Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek. ”

„ Ülsz az ágyadon
rázkódó válladra száll
a lepke - ne sírj! ”

„ Ebben a tekintetben mind egyformák vagyunk: nevetünk, ha vidámak vagyunk, sírunk, ha elvesztünk valakit, és néha még bosszúra is szomjazunk. ”

„ Élj! Beszélj! Gondolkozz, tevékenykedj! Néha hallgass zenét is... (...) Nézelődj, hatódj meg! Nevess sokat, de néha sírj is! (...) Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek!  ”

„ Azt hiszem, (...) ezek amolyan női dolgok. Néha ok nélkül sírunk. Úgy érezzük, hogy bőgnünk kell, és akkor bőgünk. Miért? Azt csak a jó ég tudja. ”

„ Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot idézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek. ”

„ Ha Amalfiban járok, ülök a sírja mellett, és eltűnődöm rajta, mire vittem ezzel az eszméletlenre pallérozott műveltségemmel Cili elsődleges jósága nélkül. Én csak ütöm a követ, ütöm a követ az öklömmel, hogy keljen fel és jöjjön vissza, és gyakorlatlanul síró szememből ömlik a könny. ”

„ Nem kellett néki álkoldus-gunyába
öltöznie, ruhája csupa rongy.
Úgy tért haza, mintegy sírjából kiásva,
úgy tért meg, mint a régi fájdalom. ”

„ Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri. ”

„ Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni. ”

„ Még mindig nem sírt. Én már bőgtem volna. De a csajok könnycsatornájában több vegyi anyag van. Emiatt könnyebben sírunk, mint a férfiak. Becsszóra. ”

„ Vannak semmire sem jó, használhatatlan emberi beszédek, melyek csupán önmaguk miatt vannak. Szavak, melyek saját maguk tükörképei. Mint az olyan köpeny, amely folyvást magát akarja magára ölteni. Hallottam ilyen fecsegéseket a hazámban eleget, a grófságban is, a piacon, a városkánk utcáin, de bizony még a templomban is. Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, melyek a nyelv földjéből úgy merednek ki, mint a holtak sírkövei. ”

„ Fájós szomorúság szorongatta szíve fölött a bordáit. Sírás környékezte, könnyülést, oldódást ígérő sírás. Ez az ember megérdemel engem - súgta magának hangtalanul. (...) Csak amikor megérezte, hogy könnyek szivárognak a szeme sarkából, könnyebbült meg a torkában keseredő boldogságtól. ”

„ Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam. ”

„ A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad. ”

„ Az író és a színész nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkettő történetet mesél el, néha hazudnak, néha igazat mondanak, beleélik magukat vagy elhatárolódnak tőle, sírnak vagy nevetnek, de érzéseket adnak át, és érzéseket váltanak ki. ”

„ Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik. ”

„ A fagyba dermedt, árva szikla is
Tavaszt érez, ha zápor öntözi
Áprilisban, s dől májusban a fény:
Didergő testén fű nő, zöld moszat.
Ekként a szív: fásult, bár felsajog,
Ha nő sír, s mosolyában zsongva éled. ”

„ Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit, hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni a mondhatatlant is. ”

„ A könnyek sokfélék. (...) A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyűlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék. ”

„ S az a legfájóbb könnyem, amelyik
Csak fojtogat, de nem birom kisírni,
S az a legszebb dalom, amely csupán
Szivembe zsong, de nem birom megírni. ”

„ A könnyek önmagukért beszélnek, és amikor azt hisszük, hogy már mindet elsírtuk, még mindig csorognak, és amikor azt hisszük, hogy az életünk már csak egy hosszú séta a Fájdalom Völgyében, egyszer csak felszáradnak a könnyeink. (...) Mert ráébredtünk, hogy aki elment, nem vitte magával a napot, és nem hagyott maga mögött sötétséget. Csak elment, és minden búcsú magában hordozza a reményt. ”