Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tűnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyűlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.