Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek (...). Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog nekik, úgyhogy csak a Bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy merő bánatnak lennünk, így hát nem sírunk, hanem mindezt végigmondjuk magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket, és mosolygunk.