„ Vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan. ”

„ Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból. Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár. ”

„ Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak. ”

„ Te most utazol, de ugyanakkor ki sem tetted a lábad otthonról. Amíg együtt vagyunk, ez így marad, hiszen van melletted valaki, akit ismersz, és ez azt a hamis illúziót kelti benned, hogy minden ismerős. Úgyhogy ideje, hogy egyedül menj tovább. (...) Nincs két egyforma levél egy százezer fából álló erdőben. Talán két egyforma utazás sincsen. ”

„ Én-tudatunk nem egyéb, mint egyetlen hullám a tengeren, mint egy falevél az Életfán - mint valami isteni Egésznek a része. A Lélek csak ebben a határtalan összefüggésben érthető. ”

„ Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik. ”

„ Suhant, mint falevél a szélben. Utánanyúltam. Avarszőnyeg lett belőle. ”

„ A költő a romlásról beszélt, amely az élet központi eleme, a féreg a rügyben, a hervadt rózsa érzékisége, nyílt és lágy, oly távol a virágzástól, az élettől, hogy a puszta érintés is tönkreteszi, a levelek lehullanak, látszik a mezítelen szár, amelyben a mag sarjad. ”

„ Ha váratlan öröm ér, ne ígérj senkinek semmit; hirtelen haragodban pedig ne válaszolj senki levelére. ”

„ Apának igaza volt: olykor jó, ha az emberek elmennek. Ha Jenny nem utazott volna el, akkor sose írtam volna meg neki azt a levelet. És végül nagymamának is igaza volt, sose késő valakinek elmondani, mit érzünk iránta. ”

„ Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja. ”

„ Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Mindig szerettem a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy éreztem, reménnyel van tele, és az eljövendő illatos virágok, árnyat adó zöld levelek ígéretével. ”

„ Vágyaimat fukarabbul mérem:
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar rézszín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele. ”

„ Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál? ”

„ Az ölelések, a szeretet kimutatásának valamely formája, olyan fontosak a szerelmi életben, mint a levelek a fa életében. Ha ezek teljesen visszafogottak, a szerelem meg fog halni már a gyökereknél. ”

„ Az életnek nincs célja; ezért ha neked céljaid vannak, szembefordulsz az élettel. Az élet nem üzleti tárgyalás, hanem költészet - szívből fakadó románc. Bízni kell benne, nem megtagadni. Az élet nem írható le tudományosan; az élet irracionális. Az élet nem hisz Arisztotelész logikájában, az élet a szeretetben, a költészetben, a misztériumban hisz. A lét misztérium, amit élni kell - nem egy keresztrejtvény, amit meg kell oldani. A titok kapuja nyitva áll - csak te vagy zárva. A titok nyitja ott ragyog mindenütt, mindenben; minden egyes fában, minden egyes falevélben, a nap minden kis sugarában... ott a titok nyitja - csak te vagy bezárulva. ”

„ Te vagy a lehulló falevelek között átszüremlő napfény. Nevetésed a bánat falán is áttör. Szellő vagy egy kánikulai napon. Te vagy a káosz fölött is uralkodó értelem. ”

„ Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket, térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak. ”

„ [Bámulom] a fákat. Ezeket az egyenes derekú, nyugodt sztoikusokat. Egyedül ők a bölcsek az élőlények közt. Tudják, hogyan kell levelet bontani, virágozni, magukhoz csábítani a rovarokat és bevárni a szeleket, hogy megtermékenyítsék terméseit; erekkel szívni a földből a vizet és tápláló ásványokat; a nap felé fordítani a leveleit, hogy beigyák a fényt; tudják, hogyan kell termékenyíteni, teremni, termést ledobni, leveleket lerázni, csupasz ágakkal várni be a telet. Visszavonni az életet a kéreg mögé, befelé, méltóságteljesen és bölcsen tűrni a havakat, a viharokat, a Természet minden őrületét, s mindezt hangtalanul, bőgés és jajgatás nélkül... ”

„ Szabad vagyok a választásra, szüleimnek letudva az, amivel tartozom nekik, amiért fölneveltek, etettek, ruháztattak, iskolába-egyetemre járattak... Betöltöttem az álmukat: okleveles művész lett a lányuk. De mihez kezdek ezután? Ha tovább játszom ezt a szerepet, akkor minden kezdődik elölről... Szakítani kellene, erő kellene, éltető levegő, bátorság... (...) Talán most ki tudnám vívni függetlenségemet, ahogy azt már gyermekkoromban annyira szerettem volna, amikor mindent szigorúan előírtak: mit játszom, kivel állok szóba a gyermekek közül, hánykor fekszem, mennyit tanulok, reggel vagy este iszom-e meg a csupor tejet, ki kísér haza a tánciskolából, milyen ruhát varrnak nekem... És ez így ment mindenben, a végtelenségig. Szófogadó kis rabszolga voltam, aki csak néha lázadt föl, akkor is nyafogva, akár a beteg macska, mely állatot különben szívből utálok. De most ennek szeretnék véget vetni, felnőttségem jogán. Hogy valóban szembenézhessek azokkal az akadályokkal. ”

„ A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (...) Ezt a "szerelmet" le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint "szeretlek". ”

„ Te, kit várnak romlottak és szüzek,
Jegyese minden lehullott levélnek!
S fogadd el tőlem ezt a levelet,
Napsugárral írtam és őszi kékkel,
És reménnyel és kétségbeeséssel
És benne egész esett-magamat
Hozom, s minden nyomorúságomat,
S az életem hozom -
Fogadj el így, ahogy vagyok
Ó Őszöm, békességem, Jézusom! ”

„ Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél , se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni. ”

„ Ha nincs öröm, csak keresni kell:
Hiszen még a levél is, amely aláhull a fáról,
Mesél a csend vagy a lebegés boldogságáról. ”

„ Nem érted? A mag az élet. A hagyma a rothadás. Az élet a rothadásból kikél... De minden növénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelű lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növények a társas életet szeretik, mint a hangyák vagy a farkasok, vagy az emberek: a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa. De berkenyefát soha ne ültess... A berkenyefa... nem terem addig... ameddig az ültetője él. ”

„ Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett. ”

„ A fa levelenként hullatja lombját: ha az emberek minden reggel megfigyelnék, hogy mit veszítettek az előző napon, észrevennék szegénységüket. ”

„ Még annyi mindent mondhatnék neked,
mégis évek óta írok egy levelet.
Csak egyetlen sornyi hazugság - röviden:
"Már megtanultam élni nélküled." ”

„ Isten nem a kitüntetéseidet, az okleveleidet és a diplomáidat, hanem a sebeidet fogja nézni. ”

„ Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan - és minden más félelem... igen, a félelmek. ”

„ Amikor eljöttem az akadémiáról, olyannak láttam a jövőmet, mint egy, a távolban elvesző, egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, hogy a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszűrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám. ”

„ Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába. ”

„ Ma jött az első csöndes férfibánat
És lágyan érintette szívemet,
Mint nyárutó esője néma fákat,
Melytől az első holt levél pereg.
Ma jött az első, csöndes férfibánat,
Ma már múltakba nézek én utánad. ”

„ Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember. ”

„ Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nem csak az utolsó levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos. ”